Hraunhafnartangaviti nem más, mint a sziget legészakibb világítótornya, utunk következő célpontja. Itt nem a road 66, hanem a N66 a menő, a 66. szélesség fok felett, ahol zord az idő, hideg a tenger és az útviszonyok próbára teszik az egyszeri utazót. De megcsináltuk. Majdnem egy kilométeres távolságra sikerült megközelíteni a világítótornyot, amit izlandi szokás szerint nyáron kikapcsolnak. (Tekintve, hogy sosem megy le a napkorong.) Gyalog tettük meg tehát az utolsó métereket, láthatóan madarak költőhelyén keresztül vezetett az utunk, amit ők zokon vettek, támadtak a levegőből, a földről. Gurzi az útikönyv instrukciójának megfelelően egy botot (husángot) tartott a feje fölé, hogy elriassza a támadókat.
Az északi kiruccanás legmegrázóbb eseménye mindenképpen az volt, mikor Balázs hirtelen felindulásból fürdött egyet északi jeges tengerben. Brrrrrrr.
rohadjak meg, ha ide nem jutok el én is egyszer...
VálaszTörlésUgy legyen! :)
VálaszTörlés